Zászlószentelés kommunista módra

Korábban volt már írtunk arról, hogy a véletlen mi módon segítheti a történész munkáját. A most következő írás ugyanakkor teljes egészében egy véletlen találatra épül; egy más témájú kutatás során bukkantam rá egy 1947-ben készült sajtófotóra, amelyen Rákosi Mátyás felesége látható, a Magyar Kommunista Párt (MKP) óbudai szervezetének zászlószentelésén. Az erősen abszurd jelenet hatására határoztam úgy, hogy megpróbálok utánajárni kicsit részletesebben az eseménynek. A különleges fénykép önmagában érdemes arra, hogy részletesebben bemutassuk, és bár magáról a zászlószentelésről ugyan nem találtam további forrásokat, érdekes adalékokra bukkantam mind a zászlószentelés hagyományával, mind a koalíciós időszak, mind pedig Óbuda történetével kapcsolatban. A cikk, illetve az ahhoz kapcsolódó mini-kutatás jól mutatja azt is, hogy egy fénykép révén mennyi irányba indulhat/kalandozhat mind az író, mind az olvasó.

A cikk a Napi Történelmi Forrás és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésében készült

1945 fordulópontot jelentett Magyarország 20. századi történelmében, ugyanakkor nem beszélhetünk hirtelen váltásról, sokkal inkább egy éveken át tartó folyamatról van szó. A háború utáni pár évet szokták koalíciós időszaknak, vagy „próbálkozó demokráciának” is nevezni, azonban a kommunista és szociáldemokrata pártok (amelyek 1948 nyarán egyesültek) az első perctől kezdve kizárólagos hatalomra törekedtek. Ebben – főleg a kommunistákat – segítették a Magyarországot is megszállva tartó szovjetek is (pl. Moszkva nyomására kaphatott tényleges súlyánál jóval nagyobb szerepet a kommunista párt, az MKP). A hatalomátvétel azonban nem ment simán és gyorsan sem; miután a később megszokott terrorra még nem számíthattak, az 1945 és 1948 közötti időszakban több, elveiknek ellentmondó „gesztusra” is kényszerültek a kommunisták. Jó példa erre a most bemutatásra kerülő óbudai zászlószentelés esete is, ahol a zászlóanya szerepét nem más, mint Rákosi Mátyásné játszotta.

Említésre érdemes, hogy az MKP csekély társadalmi támogatottsággal bírt (még a szocdemekkel együtt is), amit jól mutat pl. az 1945-ös, vagy a „kékcédulás” választási eredményük is. Emiatt a kommunisták igyekeztek a lehető legjobb képet kialakítani magukról; gyakorlatilag saját eredményükként hirdették a földosztást, illetve komoly (látszat)kampányban hirdették, hogy ők hozzák haza a Szovjetunióból a hadifoglyokat. Ezek mind a párt népszerűsítését és a szavazatszerzést szolgálták (azt nyilván nem hirdették, hogy az ekkor kiosztott földek többségét pár évvel később kollektivizálják), emellett talán el akarták kerülni az 1919-es Tanácsköztársaság hibáját is. Ekkor ugyanis túl gyorsan akarták a lakosság torkán lenyomni a teljes társadalmi átalakulást, ami igencsak komoly ellenállást szült jóformán minden rétegben.

Adott volt tehát egy, borzalmas emberveszteséget szenvedett és tönkrelőtt/bombázott ország, egy külső támogatással hatalomra törő, de még nem elég erős baloldali pártcsoport, és fő ellenfelük, a Kisgazdapárt. A kiélezett helyzetben mindkét tábor igyekezett a lehető legtöbb embert megszólítani  (ez eleve sokszor eredményezett már-már furcsa epizódokat), nem egyszer elveiken, „komfortzónájukon” kívül is. Ennek fényében már érthetőbb, hogy miként kerülhetett sor 1947 májusában Óbudán a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének zászlószentelésére, és hogy miért vállalta a zászlóanyaságot Rákosi Mátyás, a párt főtitkárának (és egyben miniszterelnökhelyettes államminiszter) jakut származású felesége. Az ugyanakkor érdekes, hogy erre a „gesztusra” már a politikai ellenfeleket bedaráló „szalámitaktika” kellős közepén, néhány héttel a kisgazda Nagy Ferenc miniszterelnök lemondásra (és emigrációba) kényszerítése előtt került sor.

Mielőtt továbbmennénk, néhány szó dióhéjban a zászlószentelésről; a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint „ünnepélyes szertartás, ünnepség, amelyen a pap v[ala]mely testület új zászlaját megáldja és fölavatja”. A keresztény, illetve kifejezetten római katolikus gyökerű zászlószentelés ekkor már évszázados hagyományokra tekintett vissza Magyarországon; elsősorban csapat- és seregtestek életében volt jelentős esemény a zászlószentelés, de tarthattak ilyen ünnepséget tanintézetek, egyesületek (a dalárdától az önkéntes tűzoltókig), szervezetek is. Külön magyar (illetve osztrák-magyar) sajátosság a zászlóanya intézménye. A tisztséget katonai alakulatoknál a parancsnok, vagy valamelyik városi, komolyabb esetben közjogi méltóság felesége töltötte be, civilek esetében is a helyi notabilitások házastársai közül választottak. Décsey Sándor 20. századi magyar zászlótörténettel foglalkozó doktori dolgozatában írja, hogy

„A zászlóanya a zászló keresztanyja. Mivel a zászló az adott katonai alakulatot önmagában is megtestesítő jelkép, ezért a zászlóanya nem csak a zászló felett vállal védnökséget, hanem az egész alakulat felett is. Ez a nagyon fontos tisztség a zászlóanyára nézve, aki egyébként, személyében a civil szférát kötötte össze a katonaival – és komoly terheket is rótt rá. A tisztikar magánéleti jellegű ügyeiben kijáróként (mai szóval élve lobbystaként) kellett szerepelnie. Számos, az alakulat életében fontos eseményben anyagilag is helyt kellett állnia. Vállalnia kellett például az alakulat báljának bálanyai tisztségét. A zászlóanyai szerepkör a második világháborúig elméletileg nem egy puszta társadalmi elismerés, egyfajta tartalom nélküli pozíció volt.”[1]

A zászlószentelések előfordulása és jelentősége 1945 után fokozatosan szorult vissza: a koalíciós időszak első éveiben még számos ilyen eseményre került sor – az újjáalakuló honvédség alakulatainak elsősorban helyőrségeik adományoztak zászlókat – a kommunista hatalomátvétel viszont a zászlószenteléseket is átalakította. Szentelés helyett avatás lett a ceremónia megnevezése, és nagyjából 1949-től a zászlóanyai posztot felváltotta a „kollektív zászlóapai” poszt. Ez a zászlót adományozó gyárat, termelőszövetkezetet jelentette, feladata viszont nagyon hasonló maradt a korábbi zászlóanyáéhoz.

Eltűntek-visszaszorultak a zászlószentelés/avatás hagyományos külsőségei is, mint például a zászlószalagok (zászlóanyai, illetve adományozói, kitüntető- , emlék- és egyéb /pl gyász/ szalagok) és a zászlószegek, valamint azok ünnepélyes beverése. A zászlószegek beverése a szentelés egyik fontos része volt; felülre három szeg került „Atya”, „Fiú” és „Szentlélek” felirattal, majd következtek a katonai és polgári méltóságok, a zászlóanya, a tisztek és altisztek, majd a legénységi állomány képviselőinek nevével ellátott szegek.[2] Ez alapján érthető, hogy a kommunista időszakban miért engedték el a zászlószegeket, bár az írás témájául szolgáló óbudai zászlószentelésről készült képen még mind a szegek, mind a szalagok megfigyelhetőek. 1947-ben azonban a többség – főleg a különféle civil szervezetek – még a hagyományos módon tartották zászlószenteléseiket. Erre jó példa a földeákszéli (Hódmezővásárhely közelében) tanyai olvasókör ünnepsége, amelyről a Vásárhely és vidéke c. újság címlapon számolt be;

„Tanyai olvasóköreink között egyik legfontosabb és legélénkebb életű intézmény a földeákszéli Baloghi-olvasókör. Meszlényi Sándor, a kör elnöke, valamint buzgó munkatársai igyekezetének és áldozatkészségének köszönhető, hogy a kör díszes zászlót csináltatott s ennek megáldása most már megtörténhet. Május 11 –én lesz a zászlószentelés az olvasókörben. Délelőtt 10 órakor istentisztelet vezeti be az ünnepséget, 11 órakor lesz a díszközgyűlés, amelyen a zászlószentelő beszédet Csordás Nagy Dezső mondja.”[3]

Ekkor még a fegyveres testületeknél is hagyományosan, vagy közel hagyományosan zajlott le a zászlószentelés, ahogy A Reggel c. folyóirat egyik tudósításából is megtudhatjuk. Említésre érdemes a hírben szereplő Dinnyés Lajos kisgazda honvédelmi miniszter, aki nem sokkal később emigrációba kényszerített párttársát, Nagy Ferencet váltotta a miniszterelnöki székben.

„Határvadászok zászlószentelése volt vasárnap. A 8. honvéd határvadász zászlóalj vasárnap tartotta zászlószentelését Körmenden. A verőfényes időben összegyűlt a város egész közönsége, hogy kifejezést adjon annak a megbecsülésnek, amellyel a város és környék lakossága viseltetik a demokratikus honvédség e nehéz szolgálatot teljesítő alakulata iránt Az ünnepségen az állam és a város képviselői jelentek meg, de ott volt elsősorban Dinnyés Lajos honvédelmi miniszter, aki a köztársaság elnökének személyét képviselte.”[4]

A korabeli sajtót böngészgetve látható, hogy ekkoriban gyakorlatilag szezonja volt a különféle zászlószenteléseknek, ami nem csoda, hisz az ország ekkor kezdett igazán ébredezni a háborús sokkból; a katonai/rendőri/határőrségi alakulatok, tűzoltóegységek felállítása-újjászervezése mellett a különféle gyárak, ipartestületek, civil szervezetek is kezdtek újjáéledni. A legtöbben ekkor még nem sejtették a közelgő kommunista hatalomátvételt, egyszerűen élni szerettek volna, bíztak egy békésebb, szebb jövőben. Viszont (ahogy arra már utaltunk) a háttérben, aztán már messze nem csak ott ádáz politikai csatározások zajlottak; megindultak az első koncepciós perek, amelyek révén a rendőrséget/igazságszolgáltatást jóformán az első perctől kézben tartó kommunisták igyekeztek megszabadulni külső ellenségeiktől, vagyis lényegében bárkitől, aki nem volt kommunista és legalább közepes népszerűséggel bírt.

Emellett fontos szerepet kaptak a látványos és pozitív töltetű események is, mint a különféle avatások, a könyvhét, vagy éppenséggel egy-egy zászlószentelés. Azt már láttuk, hogy a szociáldemokrata Kéthly Anna is vállalt zászlóanyaságot, a szerep ugyanakkor Rákosi Mátyásnét, születési nevén Fenya Fjodorovna Kornyilovát is több ízben megtalálta. Noha ekkor még nem volt „first lady”, sőt, a politikai szerepléstől igyekezett viszonylag távol maradni (a közéleti és kulturálistól kevésbé), már 1947-ben is befolyásos asszonyként tartották számon. Ezt mutatják a különféle védnöki és zászlóanyai szereplései is. 1947 februárjában például részt vett a kórházakat támogató Siess, Adj, Segíts mozgalom „Láthatatlan vacsoráján”, ahol mások mellett

„megjelent Tildy Zoltán köztársasági elnök, Tildy Zoltánné, a mozgalom fővédnöke. Nagy Ferenc vezetésével a kormány tagjai, Molnár Erikné, a mozgalom védnöke, Rákosi Mátyásné és Szakasits Árpádné. Szovjet részről megjelent az ünnepi esten Zamercev tábornok, Budapest katonai parancsnoka és ott volt a diplomáciai testület több tagja is.”[5]

Pár nappal később Rákosiné Tildy Zoltán és Szakasits Árpád feleségeivel együtt elnökölt a Vöröskereszt egy teáján, ahol árvaházak számára gyűjtöttek adományokat különféle diplomáciai képviseletek segítségével.[6]

Az nem meglepő, hogy Rákosinét kérték fel a Ganz Vagongyár zászlóanyjának, ahogy az sem, hogy erről a Szabad Vasas c. újság, amely már ekkor is „VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK” felirattal a fejlécén jelent meg, hírt ad (jól lehordva a munkásokat és a szervezőket is). Az sem, hogy egy MKP szervezet is őt kérte fel zászlóanyának. Az viszont már sokkal furcsább, hogy egy kommunista pártszervezet zászlót szenteltet. Ennek oka részben a már említett szavazatszerző gesztusokban keresendő. Óbuda ekkoriban ugyanis igen komoly ipari területnek számított, nagy lélekszámú munkássággal, ugyanakkor nagyon erős (első sorban római katolikus) vallásossággal. Itt működött 1784 és 1992 között különféle neveken és formában a Goldberger Textilgyár (részletesebben lásd itt), aminek emlékét ma is őrzi az óbudai Goldberger Textilipari Gyűjtemény. De működött itt hajógyár is, amit 1836-ban alapítottak, nagyrészt Széchenyi István hatására, és épp 1947-ben kezdte újra a termelést; ekkor elsősorban szovjeteknek gyártottak hajókat a háborús jóvátétel fejében. Államosítására egy évvel később került sor. Több kisebb üzem mellett kiemelkedő jelentőséggel bírtak a téglagyárak, amelyek ebben az időszakban gyakorlatilag egymást érték a Bécsi út külső szakaszán. A kiegyezés környékétől egyre másra épülő téglagyárak rengeteg embernek adta munkát, az utolsó üzem a 70-es években zárt be. Ide sorolható a városrész egyik jelképének számító Gázgyár (valamint a hozzá kapcsolódó Gázgyári Lakótelep is), amely 1914-től 1984-ig kulcsszerepet játszott a főváros gázellátásában. Teljesen 2004-ben zárták be az üzemet. Említésre érdemes a sok gyárat-üzemet kiszolgáló vasúti hálózat is, amely szintén rengeteg embernek adott munkát.

Ezek fényében már világos, hogy a kommunisták miért akartak Óbudán is komoly befolyást szerezni, és hogy ennek érdekében miért vállaltak ilyen gesztusokat is. Óbudát ugyanis kifejezetten reakciós, maradi kerületnek tartották, ahol a sok munkás ellenére jóformán alig jutott szerep a szocdemeknek/kommunistáknak, ráadásul a környék a sok üzem és gyár ellenére őrizte romantikus, falusias hangulatát is.[7] A többi munkáskerületben (pl. Csepel vagy Angyalföld) könnyebb dolguk volt, elsősorban a szociáldemokraták korábbi (több évtizedes) tevékenységének köszönhetően. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a zászlószentelés (és ekkor még nem avatás) a koalíciós években nem volt ritkaság szocdem/kommunista körökben sem, ezt jól mutatja Kéthly Anna vagy a Ganz gyár példája is. Ami igazából a meglepő, hogy maga a pártfőtitkár felesége lett a zászlóanya; mindez mutatja, hogy Óbudát mennyire fontos területnek tartották a kommunisták, akiknek elsődleges bázisuk mégis csak a pesti részeken volt. Sajnos az esemény pontos dátuma nem derül ki a sajtóból; a Képes Figyelő csak a „hét eseményei” között említette, a többi lap pedig nem számolt be róla. Ennek okára eddig nem sikerült fényt deríteni, az ugyanakkor furcsa, hogy sokkal kisebb jelentőségű események is bekerültek az országos (kommunista) sajtóba, és Rákosinét is viszonylag sokat említették (1947-re az Arcanum 28 találatot ad ki), igaz, többnyire nem pártügyekben, hanem – ahogy már utaltunk rá – jótékonysági és kulturális eseményekkel kapcsolatban.

Mindenképp említésre érdemes a képen is szereplő helyi plébános, illetve utóda is, sorsuk ugyanis jól mutatja a kommunista térnyerés és hatalomátvétel egyházellenességét is. 1936-tól 1947. december 18-ig a képen szereplő, egyesek szerint nem túl őszintén mosolygó Leiner Mihály volt az óbudai főplébános[8], aki a vészkorszakban bátran helytállt [9], 1947 végén viszont Ausztriába (ott született, Nezsiderben /Neusiedl/) települt át, minden bizonnyal az egyre erősödő kommunista térnyerés is szerepet játszott döntésében. Óbudán Szabó József atya követte, akit jó eséllyel nem véletlenül választottak meg a tisztségre, hiszen korábban már

„különösen kitűnt a munkáspasztorációban, úgyannyira, hogy külön munkásküldöttség fejezte ki a prímás előtt háláját és elismerését azért a kimagasló lelkipásztori tevékenységért, amelyben őket Szabó József káplán részesítette.”[10]

Szabó kinevezése mutatta, hogy az egyháznak is fontos volt Óbuda, hiszen egy munkáspasztorációban kipróbált papot „vetettek be”, aki  nagy lelkesedéssel vetette bele magát az óbudai hitélet irányításába, olyannyira, hogy az már az 1948-tól szintet lépő kommunistáknak is szemet szúrt. Szabó Józsefet 1948. október 29-én államellenes összeesküvés címén őrizetbe vették, majd 7 év börtönre ítélték.[11]

Ez tehát az óbudai kommunista zászlószentelés története (aki nem hiszi, annak utána járnak), ami jól mutatja, hogy egy látszólag jelentéktelen, mára teljesen feledésbe merült esemény is milyen jó korjellemző lehet.

Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.

A nyitóképen: Fenya Fjodorovna Kornyilova ritka nyilvános szerepléseinek egyike a Sztálin (korábban és ma is Árpád) híd avatásán, 1950. Elöl balról: Dobi István, Rákosi Mátyás és felesége, Kádár János, Drahos Lajos, Kovács István, Vas Zoltán. (UVATERV/FORTEPAN, 79995)

Jegyzetek, felhasznált források:

[1] Décsey Sándor: Katonai és félkatonai zászlók címer- és jelképhasználata a XX. századi Magyarországon. PhD disszertáció. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2014. 15. o.

[2] Décsey 16-22. és 53. o.

[3] Vásárhely és Vidéke, II. évf. 92. szám, 1947. május 1. 1. o.

[4] A Reggel, XX. évf., 16. szám, 1947. április 21., 4. o.

[5] Világ III. évf., 507. szám, 1947. február 5. 2. o. 

[6] Világ III. évf., 511. szám, 1947. február 9. 4. o. 

[7] Lásd: Scheibner Tamás Krúdy és a város. Krúdy Gyula 1945 utáni recepciótörténetéhez. In: Gintli Tibor – Fráter Zoltán (szerk.): Születésnapi kalandok. A Krúdy Gyula születésének 135. évfordulója alkalmából rendezett konferencia szerkesztett előadásai, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Budapest, 2014, 317-330. o. 328-329. o.

[8] Magyar Katolikus Lexikon és Magyar Országos Tudósító, 1947. december 18. [949]

[9] Scheibner 329. o.

[10] Magyar Országos Tudósító, 1947. december 18. [949]

[11] Viszket Zoltán: A szürke nénék, a jó pásztor nővérek és a szaléziak. A Szent Péter Pál Egyházközség és Főplébánia története. Óbudai Anziksz, I. évf. 2. szám, 2015/ősz. 99-101. o. 101. o.